Új család született. Már hárman vagytok. Te pedig attól függetlenül, hogy még senki nem hív így, anya lettél. Lassan hat hét telt el a szülés óta és érzed, hogy valami hiányzik. Valami, ami azelőtt szerves része volt a közös életeteknek. Aztán hirtelen bevillan: a szex az!
Kilenc hónap és hat hét hosszú idő. Pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy minden megváltozott. A brazil tanga és a wonder bra a komód legalsó fiókjába került. A szexi hálóingek és kombinék pedig azt se tudod hova, csak halványan rémlik, hogy amikor a melled helyén két görögdinnye nőtt, akkor dühösen bezsuppoltál mindent egy rejtett zúgba, hogy helyet szoríts az ejtőernyő méretű szoptatós melltartóknak, a nagymama bugyiknak, kismama hálóingeknek, pocaktartónak és egyéb nyalánkságoknak.
Mostanra már a baba nagyjából családtaggá vált. Már nem reszkető kézzel nyúlsz hozzá minden egyes alkalommal, és talán már pánikba sem mindig esel, ha csakúgy sír. Tiszta a pelus? Aludt és evett eleget? Nem fog megfázni séta közben, ha csak egy irha bunda és egy kucsma van rajta? Be van kapcsolva a légzésfigyelő? Ezek a kérdések mára talán a nap 24 órájából csak 19-et tesznek ki.
Eszedbe jut az is, hogy neked van valahol egy epilátorod és egy szemöldökcsipeszed is. De fogalmad sincs, hogy hol, ugyanis a terhesség alatt egy idő után köldöktől lefelé már nem láttál semmit, és amiről nem tudunk, az ugye nem fáj. A terhesség alatt a tested egy keltető géppé változott, ami a világ legértékesebb kincsét rejtette. Ugyan ki várta volna el tőled, hogy az értékes rakományal a fedélzeten még szexi is legyél?
De most itt állsz, hat héttel a szülés után. Ugyan a küvilág számára úgy tűnhet, hogy te és a kisbabád már nem egyek vagytok, valójában még egy kicsit igen. Parfüm illat helyett neked is baba szagod van, hiszen a kisbabád a napjait leginkább rajtad tölti kapszula pózban. Amikor épp nem rajtad szuszog, állandóan azt lesed, hogy mikor kell felpattanni, hogy újra magadra tehesd.
Ez az időszak napról napra rövidebb lesz, és akkor mindenféle gondolatok kezdenek el bevillanni: egy cirógató kéz a kezeden, egy ölelés, egy puha csók, a férjed, ahogy belenézett a szemedbe, mielőtt először voltatok együtt, és megint ő, ahogy belenézett a szemedbe, miután az első együttlét véget ért. Ismerős izgalom járja át a testedet. Aztán a baba felsír. Sietni kell nehogy már a te pajzán gondolataid miatt túl sokáig sírjon! Még a végén miattad rendül meg benne az ősbizalom már most, hat hetesen! Miközben sietsz, hogy kikapd a gyereket a kiságyból, egy teljesen újszerű érzés veszi úrrá magát rajtad: bűntudatod van!
Aztán más napokon az jut eszedbe, hogy itt szúr, ott fáj. Vajon minden olyan odalent, mint azelőtt volt? Mi van, ha nem? Mi van, ha felülnézetből olyan a tested, mint egy agyonhasznált műanyag zacskó, amibe túl sok mindent pakoltak bele és egyszerűen kinyúlt, összegyűrődött és a kukában a helye? De akkor egy tavaszi délutánon, -miközben a félig alvó kisdedet helyezed a kiságyába- a férjed szerelmesen rád mosolyog és ez a mosoly, mint York napsütése rosszkedved telét, tündöklő nyárrá változtatja át.
Az orvos is azt mondta a hat hetes kontrollon, hogy minden rendben van; minden olyan, mint amilyennek lennie kell, akármit is jelentsen ez. Nincs más hátra, túl kell esni rajta. Egy kicsit úgy érzed magad, mint a szüzességed elvesztése előtt: nincsenek nagy elvárásaid, de mégis. Félsz, hogy fájni fog, de reméled, hogy mégsem fog. Izgulsz, hogy minden tökéletes legyen, bár tudod, hogy úgysem lesz az. Már az egész internetet is kiolvastad különféle beszámolók után kutatva, mert a barátnőidet ilyesmiről mégsem kérdezheted meg. Néhányuk tuti, hogy 9 hónapos terhesen is szexistennőként tangában és tűsarkúban rúdtáncot lejtett a férjüknek, mások pedig a gyerek első szülinapi gyertyáját is úgy fújták el, hogy közben még véletlenül sem értek egymáshoz, mert az nem illendő.
Maradsz magadnak. Már kétszer hat hét is eltelt, amikor úgy érzed, hogy most már tényleg eljött az idő. Még mindig úgy érzed, hogy ezen bizony túl kell esni, de közben hiányzik a férjed és az intimitás, ami azelőtt természetes része volt a hétköznapjaitoknak.
Szombat délután van, a baba jóllakottan hason legel a nappaliban, már legalább két perce elvan anélkül, hogy bármelyikőtök is a kezében tartaná. – Szex négykor, alvásidőben?- hallod a saját hangodat, ahogyan szélsebesen száll a levegőben egyenesen a férjed felé. A férjed felkapja a fejét, mint a medve a barlangjában, akit téli álmából ébresztett fel a tavasz illata, és biztatóan mosolyog rád. Most délután kettő van, az óra mutatói olyan gyorsan ketyegnek, ahogy a szíved dobog. A baba lassan elfárad, mehet aludni. Ti pedig ott maradtok kettesben. Te csak a hegedre/gát sebedre tudsz gondolni. Meg a spontán szex halálára. Nyugodjék békében. De akkor hirtelen a férjed magához ölel, megfogja a kezed és érzed, hogy bízol benne. Bízol bennetek. Lesz, ami lesz. Együtt akkor is jó lesz! Tudod, hogy talán egy kicsit fájni fog (egyáltalán nem biztos), tudod, hogy talán egy kicsit esetlen lesz, de egyre komfortosabban érzed magad a helyzetben. Most már azt is tudod, hogy neki bármit megmondhatsz: hogy lassítson, hogy oda ne nyúljon, de oda igen, mert amin eddig együtt keresztül mentetek az nem semmi. Az egy olyan valami, amitől ebben a helyzetben is újra egymásra tudtok találni még akkor is, ha miközben a melltartódat kapcsolja ki és te az ajkaidat harapdálod a gyönyörűségtől a bébiőr besípol, a baba felüvölt, mert kiesett a szájából a cumi, - te pedig félpucéran rohansz a babaszoba felé, hogy visszarakd a szájába, mielőtt teljesen felébredne - és miközben rohansz vissza a hálószoba felé teljesen hülyének érzed magad. Pedig most nem gondolkodni kell, hanem ott folytani, ahol abbahagytátok. Hajrá!
