Eközben számos brit kórházban már be is tiltották a kérésre végzett császármetszés végrehajtását, nem kis meglepetésre, színtisztán anyagi megfontolásból döntöttek így. Mellébeszélés helyett hivatalos kommunikációjukban is nyíltan vállalták az érintett intézmények, miért is mondanak kategorikus nemet a műtétet szorgalmazó kismamáknak. Jelenleg egyébként minden negyedik baba születik császárral a szigetországban, Magyarországon szintén hasonló az arány, és a nemzetközi statisztikák is ilyen tendenciát mutatnak. Felmerül a kérdés, miért terjedt el ennyire ez a beavatkozás? Valóban ilyen nagyot fejlődött az orvostudomány? Mi az igazság az érvényben lévő – császármetszésekre vonatkozó – WHO-ajánlásokkal kapcsolatban?
A laikus közvéleményt és a szakmát is megosztja a beavatkozás létjogosultságának kérdése, emellett népszerű téma is, hiszen ilyen vagy olyan módon a legtöbb embert, legalábbis a gyermekvállalást tervezőket és a családosokat mindenképp érinti. A friss anyukák, kismamák többsége számára pedig érthető módon kardinális kérdés a szülés mikéntje, nem ritka egy bizonyos fajta "versengés" sem ezen a téren (mindenki hallott már olyasfajta katasztrofális véleményt, mely szerint a természetes szülés végigküzdése gyakorlatilag előfeltétele annak, hogy valaki jó anya legyen, stb.). Röviden szólva, darázsfészekbe nyúl, aki a programcsászár ügyében bármilyen módon megpróbál állást foglalni, e sorok írója sem vetemedne ilyesmire, mindössze bizonyos tényeket kíván megemlíteni, melyek jó eséllyel megmagyarázzák, miért terjedt el ennyire az utóbbi években a beavatkozás.
Tény: az orvostudomány valóban hatalmasat fejlődött a szülészeti beavatkozásokat illetően.
A ma érvényben lévő WHO-ajánlások 10-15 százalékos császármetszési arányt propagálnak, erről sokan tudnak, az viszont kevésbé közismert, hogy ez a javaslat még 1985-ben(!) született.
20-25 évvel ezelőtt meg is feleltek ennek az elvárásnak a szülészeti statisztikák:
Elektív (programozott) császármetszés gyakorlatilag nem létezett, vészhelyzetben, sürgősséggel hajtották végre a beavatkozásokat, melyek kétségtelenül kockázatosnak minősültek, épp ezért csak a legvégső esetben döntöttek a művi befejezés mellett az orvosok. Az operációkat kivétel nélkül altatásban végezték, ebből adódóan magas volt a rizikója a méhfal műtét közbeni sérülésének (átlyukadásának), ez pedig egyet jelentett a méh elvesztésével. Továbbá – mivel nem állt más műtéti technika a rendelkezésre – hosszanti irányban átvágták a teljes hasfalat, amely rossz esetben szintén súlyos szövődményeket vonhatott maga után. Mindezek következtében a császármetszés valóban a nagy és kockázatos hasi műtétek sorába tartozott, és akkoriban ezt nem is kérdőjelezte meg senki.
Tény: egyre inkább kitolódik az első gyermek vállalásának időpontja, emellett sokat fejlődött az in vitro fertilizációs eljárás, és a sikeres lombik-terhességek aránya is megemelkedett az utóbbi időben.
Az előrehaladottabb életkor önmagában is növeli a császármetszés rizikóját, nem beszélve a növekvő arányú mesterséges megtermékenyítéssel létrejövő terhességről, és a fejlett magzati diagnosztikai módszerekről, amelyek lehetővé tették, hogy olyan babákat is kihordjon az édesanyjuk, akik 15-20 évvel ezelőtt meg sem születhettek volna.
Tény: a császármetszés alatti anyai halálozást gyakorlatilag nem lehet megbecsülni, a tragédia hátterében jellemzően társuló anyai betegségek állnak, nem pedig maga a beavatkozás. Mára a tervezett (programozott) császármetszés a spontán hüvelyi szülés összehasonlításában nincs különbség.
Lényeges megjegyezni, hogy az utóbbi állítás kizárólag az elektív császármetszések esetében helytálló, az összes császármetszés tekintetében ( a sürgősségi műtétekkel is számolva) magasabb az anyai halálozási statisztika, mint a spontán szüléseknél. (Sürgősségi császármetszést eleve azért hajtanak végre, mert valamilyen nem várt, súlyos szövődmény lépett föl, ez önmagában is komoly rizikófaktor.)
Tény: a beavatkozás következtében csökken a magzati szülési sérülések száma.
A műtéti úton világra segített babáknál nem kell számolni a "szokványos" születési sérülésekkel (pl. kulcscsonttörés), de ami ennél is fontosabb, nullára csökken az olyan súlyos szülési szövődmények kockázata, mint a magzati oxigénhiány, az újszülöttkori vérmérgezés vagy az agyvérzés. A baba szempontjából mindössze akkor lehet veszélyes a császármetszés, ha idejekorán, azaz a betöltött 38. hét előtt hajtják végre.
Tény: a spontán szülések egy része tartós sérülést okoz az anyának
A spontán hüvelyi szülés bár ritkán jár súlyos szövődményekkel,sok nőnek okoz életreszóló kisebb-nagyobb problémát.
Tény: vágnak itt is, ott is
Ritkán kerül szóba, pedig a gátmetszés sebe is elfertőződhet, és okozhat legalább akkora galibát, mint a császármetszéskor ejtett hasi vágás, nem beszélve a spontán repedésekről, legrosszabb esetben a végbél záróizomzatának roncsolódásáról.
Végezetül: a császármetszés ma is műtét, s mint bármelyik orvosi beavatkozásnak, ennek is vannak kockázatai.
A császármetszés mellett érvelők sem vitatják, hogy orvosi beavatkozásról van szó, amely törvényszerűen együtt jár bizonyos kockázatokkal, arról viszont már nem divat beszélni, hogy a spontán hüvelyi szülés, sőt maga a várandósság sem veszélytelen vállalkozás…