A szülésindukció a szülés művi megindítása. A vajúdás erősítésére ugyanazokat a technikákat és gyógyszereket használjuk, mint a szülésmegindításhoz, de a vajúdás spontán megindulása után.
Szülésindukciót rendszerint csak akkor alkalmaznak, ha az anyának szülészeti problémája van, vagy ha akár az anya, akár a magzat állapota nem megfelelő. Ha a terhesség lefolyása megfelelő, ritkán van szükség szülésindításra, kivéve ha az anya nem tud a szülés megindulásakor időben a kórházba menni. Ilyen esetekben a szülés várható időpontja (terminus) előtt kevéssel már felveszik az anyát a kórházba. A dátum pontos meghatározása nagyon fontos, ennek érdekében az orvos végezhet amniocentézist a magzat érettségének meghatározására, mielőtt a szülést megindítaná.
A szülést rendszerint oxytocinnal indítják meg, ami egy, a méh összehúzódását erősítő hormon. Intra-vénásan adják infúziós pumpával, így a beadott szer mennyisége pontosan kontrollálható. A szülésindítás és a vajúdás során a magzat szívfrekvenciáját elektronikusan monitorozzák.
Először a monitort az anya hasára helyezik. Aztán, miután a burok biztonságosan megrepeszthető, a hüvelyen át a magzat fejére skalpelektródot helyeznek. Ha a szülésindítás sikertelen, a magzatot császármetszéssel hozzák világra.
Ha a méh összehúzódásai nem elegendők a magzatnak a szülőcsatornán való átjuttatásához, a vajúdást oxytocinnal lehet erősíteni. Ugyanakkor, ha a nő még a szülés bevezető szakaszában van - amikor a méhnyak még nem teljesen simult el, és az összehúzódások még szabálytalanok - a pihenés, sétálás és a bátorítás hatékonyabb, mint a vajúdás erősítése.
Néha a szülő nő összehúzódásai túl erősek, vagy túl gyakoriak, esetleg mindkettő. Ez az állapot, melyet hipertóniás diszfunkcionális vajúdásnak hívnak, nehezen kontrollálható. Ha ezeket az összehúzódásokat oxytocin adása váltotta ki, a szer adása azonnal felfüggesztendő. Az anyát vissza kell helyezni és fájdalomcsillapítót kell adni neki. Terbutalin vagy ritodrin, amelyek csökkentik az összehúzódásokat, szintén adhatók.
A fogók fémből készült sebészi eszközök, a harapófogóhoz hasonlóak, lekerekített végekkel, melyek illeszkednek a magzat fejére. A szívófogó egy gumiszerű anyagból (Silastic) készült sapka, vákuummal összekötve, amelyet a hüvelyen keresztül a magzat fejére illesztenek.
A fogókat a kitolási szak megkönnyítésére, vagy a magzat fejének vezetésére használják bizonyos esetekben. Akkor van rá szükség, ha a magzati distressz fenyeget, ha rendellenes fekvésben van, vagy ha a szülés elhúzódik. A szülés olykor az érzéstelenítés miatt húzódik el, ami gátolja az anyát az elégséges préselésben. Minden ilyen esetben az orvos dönt a fogó használatáról vagy a császármetszésről. Ha fogóval próbálkoznak, de ez túl kockázatosnak bizonyul (az orvos már nem húzhatja a magzatot nagyobb erővel biztonságosan), császármetszést végeznek.
A fogó alternatívája a szívófogó, amelyet szívás segítségével erősítenek a magzat fejére. Ezzel az eszközzel a magzat óvatosan kihúzható.
A fogó megnyomhatja a magzat arcát, vagy megsértheti az anya hüvelyét, a szívófogó megsértheti a magzat fejbőrét, ezek a sérülések azonban igen ritkák.
A császármetszés a magzat sebészi világrahozatala, az anya hasfalának és méhének megnyitása útján.
Az orvos akkor dönt emellett az eljárás mellett, ha úgy gondolja, hogy ez biztonságosabb a hüvelyi szülésnél az anya, a magzat, vagy mindkettő számára. Az Egyesült Államokban a szülések 22%-a császármetszéssel történik. Az eljárásban részt vesz a szülész, az altatóorvos, nővérek, az újszülöttkori betegségek specialistája (neonatológus) vagy valaki, aki szükség esetén újra tudja éleszteni az újszülöttet. A császármetszés biztonságát garantálja a megfelelő érzéstelenítés, az intravénás szerek és antibiotikumok alkalmazhatósága, valamint a vérátömlesztés lehetősége. Az anya minél előbbi felkelése a műtét után csökkenti a pulmonális embólia kockázatát, amikor a lábban vagy a medencében kialakuló vérrög a tüdőbe jut, és ott elzár egy artériát. A császármetszés azonban nagyobb szülés utáni fájdalommal jár, mint a hüvelyi szülés, és a kórházi benntartózkodás is hosszabb.
A metszés történhet a méh felső részén (klasszikus metszés), vagy az alsó részen (alsó szegmens metszés). A klasszikus metszést rendszerint csak akkor alkalmazzák, amikor a méhlepény rendellenesen helyezkedik el (a rendellenesség neve elölfekvő lepény, placenta prévia)s, vagy amikor a magzat harántfekvésben helyezkedik el. A vérveszteség nagyobb, mint az alsó szegmens metszésnél, mert a felső rész vérellátása gazdagabb. A metszés utáni heg itt gyengébb, így nagyobb a megnyílás esélye a következő terhességek során. Az alsó szegmens metszés lehet függőleges vagy vízszintes. A legtöbb esetben vízszintes metszést alkalmaznak. A függőleges metszést rendszerint akkor alkalmazzák, ha a magzat rendellenesen helyezkedik el.
Rendszerint csak az a császármetszésen átesett nő választhat, hogy hüvelyi úton történjen-e a következő szülés, vagy császármetszéssel, akinek az előző terhesség során alsó szegmens metszése volt; a hüvelyi szülés az ilyen esetek háromnegyed részében sikeres. Mindenesetre a hüvelyi szülésnek is olyan intézetben kell történnie, ahol a császármetszés kivitelezéséhez szükséges feltételek megvannak, mert a szülés alatt csekély mértékben ugyan, de fennáll a méh-heg szétnyílásának a veszélye.