Hétfőn kis barnás pecsételés volt, azt mondták, lehet a vizsgálattól. El is múlt délre. Kedden hajnalban arra ébredtem, hogy valami folydogál, megint a pecsételés, sőt ez már vérzés, de csak pár csepp. Felhívtam a kórházat, azonnal menjünk. Felkeltettem a férjemet, aki még reggelizni akart, szegény, szerintem nem ébredt fel rendesen. Mondtam, nincs reggeli indulunk. De fájás nem volt semmi. 6-ra beértünk, ctg-t néztek, kérdezték, mikorra vagyok kiírva és el kezdték felvenni az adatokat, mert már nem megyek haza. A dokim éjszaka is bent volt, még nem ért be reggel. Aztán beért, csak elment megbeszélésre, ezért kb. 8.30 körül egy másik orvos megvizsgált, zárt voltam, és felvette ő is az adatokat. Kimentem a férjemhez a folyosóra, hozzon valami reggelit. Mire felért a kakaóval, megérkezett az én orvosom is. Éppen beleharaptam a szendvicsbe, mikor kiszólt és mondta, hogy nem kellene inkább enni, menjek, megvizsgál. Ő úgy találta, lehet nézni magzatvizet, meg is nézték, lábam közt motyogtak és tanácskoztak, a víz tiszta volt, határeset. Megint motyogás, zörgések, egyszercsak folyik valami, mondják burkot repesztettünk, szólhatok a férjemnek, hogy ma szülök. Szóltam, ott ült kint a harapott szendviccsel.

Aztán kaptam méhszájérlelő zselét és 2 órát feküdni kellett, ctg is be volt kapcsolva. A fájások rögtön jöttek, elég erősen, rossz volt egyedül, hanyatt fekve, mert oldalra sehogy sem bírtam fordulni a nagy hasammal. A szülésznő éppen csak bejött, mások is javában szültek, oda szaladt vissza. Én meg úgyis csak tágulgattam. Az a 2 óra nehezen telt! Férjem nem akart bejönni, de ezt megbeszéltük előre. Itt hiányzott. Végre felállhattam, kimentem hozzá a folyosóra, akkor már erős fájások voltak, fogalmam sincs hány percesek. Igyekeztem lélegzéssel „elsóhajtani”, ahogy a szülésznő tanácsolta. Párom tehetetlenül nézett, nem tudott segíteni, ettől mindig kiborul. Főleg, hogy remegtem! Pedig nem fáztam, csak dolgozott minden bennem. Inkább bementem. Jött a beöntés, borotválás, igazán ez volt a legkisebb gondom akkor! Sőt a beöntéstől szinte megkönnyebbültem. Kicsit járkáltam, alig bírtam már menni, kérdezte a szülésznő gondoltam-e az EDA-ra. Mondtam, hogy IGEN! Bementünk a szülőszobára, ott kaptam infúziót, csak folyadék utánpótlást. Vártam, mikor jön a dokim, kötné már be! Jó sokára került elő, nehéz műtéte volt. A bekötés sem volt egyszerű, elsőre nem sikerült. Kértem a szülésznőt fogjon ő meg, nehogy megmozduljak a remegéstől. Amikor sikerült, nagyon megkönnyebbültem, aludtam is egy kicsit. A tolófájások hihetetlenül intenzív élmény volt, éreztem, ahogy a fiam is dolgozik. Egyszer elment a szívhangja, volt nagy rohanás (addig egyedül voltam), de elég volt oldalra fordulnom, hogy felerősödjön. Adtak csövet, oxigénnel, azt szívtam, de nem éreztem, hogy jobb vagy rosszabb. Nem éreztem fáradtságot, csak azt a koncentrálást. És nem voltam egyedül, együtt voltunk Misivel, kire csak, mint „babára” gondoltam. És tele volt a szoba azzal a sok jókivánsággal, amit küldtek, küldtetek felénk rokonok, barátok. Hiszem, hogy a születéskor ott áll az Anya, aki kinek-kinek hite szerint Mária vagy Istár vagy bárki, de létezik és segít!
Amikor újra vizsgáltak, már mondta a szülésznő, hogy szülünk! És olyan jól esett nyögni, hiába mondta, hogy ne, mert elmegy az ereje. Hogy menne! A súlyemelő, a karate mester sem véletlenül kiált! Mondtam, nekem ez így jólesik és akkor hagyták.

Aztán megdolgoztunk…Levegő be, szorítani a vasat, nyomni háromszor egy fájás alatt. Dokim a pocaknál nyomott, szülésznő a másik végemen (vágott!). Készítették a vákuumot, sőt pusmogtak a műtőről, de semmi nem érdekelt! Csak, hogy segítsem világra, aki már annyira igyekszik! Sosem felejtem el az orvosom meleg, szőrös karját, ahogy besegít és a hangját, ahogy biztat! Hogy most addig nyomjak, míg fel nem sír!! És amikor kicsusszant!!! Hihetetlen megkönnyebbülés volt, nem boldogság, sőt még mikor a hasamra tették, sem hittem el, fogtam fel, mi történt. Aztán varrtak, egyszercsak ott volt a férjem és kékfehér porcelán készletet hoztak be valamikor teával, abból itatott. Már nem csodálom, miért nem felejtik el és miért mesélik el újra és újra a nők a szülésük történetét!