Szerettem volna itthonról „száguldva” szülni menni, de Aisa baba még nem igazán kívánkozott ki, ezért a – kialakult cukorbetegség miatt – néhány nappal a kiírt időpont előtt be kellett feküdnöm a kórházba. Szerencsére minden rendben volt az ultrahang, flowmetria és ctg szerint, így ez a három nap elég nyugisan telt odabent.

Előre tudtam, hogy a cukorbetegség miatt legkésőbb a kiírt napon megindítják a szülést, így az adott napon reggel 7-kor jelentkeztem a szülőszobán. Gyorsan készült egy ctg, aztán jött dokibácsi aki megvizsgált és felhelyezte a zselét, ami elvileg segít a folyamat beindulásában. Sokmindent ekkor még nem éreztem. Mondták, hogy foglaljak helyet és várjak egy kicsit. Ekkor azért már nagyon izgatott voltam, és vártam a páromat, hogy kicsit elterelje a gondolataimat. Közben megismerkedtem a szülésznőmmel, aki mondta, hogy kedvemre válogathatok a szülőszobák közül, mert még egyik sem foglalt. Lassacskán párom is megérkezett, majd birtokba vehettük az 1. számú szülőszobát. Még trécseltünk egy kicsit, amikor szóltak, hogy mehetek az előkészítőbe, ahol ismét megvizsgáltak, kaptam beöntést, jött a borotválás, majd a burokrepesztés. A zselé különben nem igazán hozta meg a várt hatást, legalábbis én nem igazán érzékeltem komoly fájásokat. Visszafeküdtem az ágyra, és vártuk, hogy mi fog történni. A burokrepesztés hatására már kezdett jobban beindulni a folyamat, de nagyon komoly fájdalmat még mindig nem éreztem. Csak fájt a derekam, és sehogy sem volt igazán kényelmes az ágyban. Szerettem volna sétálgatni, de mivel állandóan ctg-re voltam kötve, nem lehetett. Egyszer a labdára megpróbáltam ugyan ráülni, jó is lett volna, ekkor viszont Aisa jelezte, hogy úgy neki nem jó (rossz lett a szívhangja), így hát visszamásztam az ágyba. Egyre erősödtek a fájások, és úgy 13 óra körül úgy látták jónak, hogy ideje bekötni az oxitocint. Az elején még ez is elviselhető fájásokat eredményezett, később aztán jöttek nagyobb fájások, amikor is gyorsan eldöntöttem, hogy mégiscsak jöhet az EDA. Rövid idő elteltével meg is érkezett a doktornő meg a sok „szerszám”, és mondták, hogy jó lenne, ha most egy kicsit nyugton maradnék. Hmmmmm, igen....hellyel-közzel sikerült is, második próbálkozásra helyére került a kis tű és csövecske és jöhetett a tesztadag. Őszintén bevallom én igazából semmi enyhülést nem éreztem, ugyanúgy jöttek a fájások, és ugyanúgy fájtak is. Viszont talán kicsit meggyorsította a folyamatot, mert rövid idő elteltével már éreztem az első tolófájásokat is. Szóltam a szülésznőnek, hogy ez már az, mire mondta, hogy oké, de még ne nyomjak. Hát köszönöm, ha inger van nyomni kell, így nem is igazán sikerült visszatartani, de azért igyekeztem nem beleadni apait-anyait ezekbe a nyomásokba. Közben megérkezett még néhány szülésznő is (mert eddigre már „elfogyott a munka” a többi szülőszobában) és ők is segítettek, bátorítottak amikor kellett. Párom segített a légzésben, mert arra már nem maradt erőm, hogy rendesen lélegezzek. Végig fogta a kezem, és úgy éreztem, hogy nagyon sok energiát kapok tőle ez idő alatt. Aztán eljött az idő, amikor már szabad volt nyomnom is, sőt egy fájás alatt kétszer-háromszor is kellett volna, de a végére általában elfogyott a szusz és az erő. Végül dokibácsi megszólalt, hogy ő már látja a baba fejét, mire nekem az első kérdésem az volt, hogy van-e haja. Mikor megnyugtattak, hogy nem lesz teljesen kopasz a babám, megfogtam én is a kis buksiját, és ez megint akkora erőt adott, hogy nyomtam még egyet vagy kettőt és kicsusszant a kis teste is. Még a páromat korábban nekem kellett emlékeztetni, hogy most már ideje lenne kikészíteni a fényképezőgépet, így készült néhány nagyon korai kép is a kis Aisáról. Párom remegő kezekkel, és könnyes szemekkel, de nagyon bátran elvágta köldökzsínórt, nekem meg a hasamra tették a kis gyönyörűséget. Amikor megláttam őt, nagyon meghatódtam és teli volt a szívem szeretettel. Ettől szebb érzést nem tudok elképzelni. Párom kíséretében elvitték picurt megmosdatni, felöltöztetni, megmérni stb., addig mi még vártuk, hogy megszülessen a lepény is. Ekkor elveszítettem abszolút az időérzékemet, mert annyira elérzékenyültem, hogy csak feküdtem az ágyon és potyogtak a könnyeim a boldogságtól. Már nagyon vártam, hogy visszahozzák a kislányomat, de mivel a lepény sajnos nem akart leválni, így hívták az altatóorvost, hamar elaltattak, így távolították el a lepényt, illetve varrták össze a gátat.

Ez idő alatt párom kint a folyosón sélált karjában a pici Aisával. A „pici” jelző egyébként teljesen találó, mert Aisa mindössze 2450 grammal és 48 centivel született (2005. november 10-én, 15.50 perckor), de szerencsére teljesen egészségesen.

Amikor felébredtem az altatásból, néhány másodpercig még láthattam őt, de mivel még elég kábult voltam, nem maradhatott velünk a közös teázásra. Csak este láthattam őt újra.

A szülés utáni napok a kórházban a nehézségektől eltekintve - Aisa a PIC-re került, mert sokat bukott, és valami fertőzést is kapott - kellemesen teltek, mindenki kedves és segítőkész volt velünk. Mégis nagyon-nagyon boldog voltam, amikor pénteken délelőtt kezemben tartottam mindkettőnk zárójelentését, és az összes dolgozó jó egészséget és boldogságot kívánva köszönt el tőlünk.

Azóta Aisa kis hölggyé cseperedett, már önállóan megy, nagyon vidám, barátságos, imádnivaló kislány lett belőle. Igaz, hogy ma sem egy nagy baba, hisz most 7,5 kg és 73 centi, de ő így szép a formás és izmos lábaival és popsijával.