Természetesen senkit sem akarunk - ha akarnánk sem lehetne – kategorizálni, pusztán bemutatunk négy, pszichológusok által meghatározott nevelési alapmagatartást. Ezek az attitűdök nyilván keverednek egymással, változnak a gyermek életkorának, az aktuális problémák, stb. függvényében (pl.: egyes szülők kevésbé kontrollálók az első években, később viszont szigorúbban kezelik csemetéik ügyes-bajos dolgait, vagy engedékenyek a szobatisztasággal kapcsolatban, míg az agresszió ellen mindig határozottan lépnek fel, stb.).
Azokat a szülőket, akik követelményeiket gyermekközpontúsággal és elfogadással kombinálják, megkívánónak nevezték el a szakemberek. Ők ugyan magas fokú kontrollt gyakorolnak csemetéik felett, és elvárják a gyermek életkorának megfelelő szociális - intellektuális viselkedést, azonban mindez melegséggel és elfogadással párosul. Ha szükséges, akkor szigorúak, a büntetést viszont mindig megindokolják, elmagyarázzák. Gyermekeik gyakran sikeresek szociális és intellektuális téren, társaikkal barátságosan, szüleikkel pedig többnyire együttműködően viselkednek.
A tekintélyelvű nevelési magatartást (megkövetelő) gyakorló szülők szintén magas követelményeket támasztanak gyermekeikkel szemben, de a melegséget, a támogatást vagy a kétirányú kommunikációt jellemzően mellőzik. Gyermekeik viselkedését egy abszolút normarendszerhez viszonyítva értékelik; a legtöbbre az engedelmességet, a rend megőrzését és a hagyományokat tartják. Az ilyen szülők csemetéi általában visszahúzódóak, társas kapcsolataikban ritkán kezdeményeznek, hajlamosabbak az önértékelési problémákra és az agresszióra (különösen a fiúk).
A megengedő attitűd – bár szöges ellentéte annak – bizonyos tekintetben hasonló zavarokhoz vezethet, mint a megkövetelő nevelési stílus. A különösen érzékeny, túlzottan elfogadó, elvárásokat nem támasztó szülők gyermekei sokszor agresszívebbek társaiknál, amely éretlenségükből, önállótlanságukból és a hiányos felelősségérzetükből fakadhat. Néhány kutatás szerint az agresszióval szemben tanúsított megengedő magatartás csak fokozza a bajt, a gyermek nem tanul meg kellő mértékben uralkodni indulatain, ez pedig felnőttkorban is gondot jelent.
Az elhanyagoló kategóriába olyan szülők tartoznak, akik természetesen törődnek gyermekeikkel (jellemzően a szükségletek tekintetében), de többnyire saját dolgaikkal vannak elfoglalva, csemetéik problémáira, gondolataira már kevésbé fogékonyak. Szélsőséges esetekben érzelmileg megközelíthetetlenek, elhidegülnek saját gyermekeiktől, így sérülnek a kötődési mechanizmusok is (kétéves korra súlyos károsodások alakulhatnak ki a pici lelki életének minden aspektusában!).