Előkészületek

Generációnk egyik óriási előnye szüleinkkel szemben, hogy napjainkban minden vállalkozó kedvű kispapa bent lehet gyermeke születésénel. Ennek természetesen számos érzelmi és fizikai előnye van a család minden tagjára és azok egymással való kapcsolatára nézve, amelyekbe most ne menjünk bele. (Abba sem, ki miért nem akarja, hogy részese legyen ennek az eseménynek; ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Na és a párjának. Mert vannak olyan kismamák, akik nem is szeretnék, ha gyermekük apja kísérné be őket a szülőszobába.

Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy papás szülésen vagyunk. Ekkor még mindig van egy óriási előnyünk; bizonyos részeknél mégsem kell bent lennünk. A legtöbb helyen ugyanis a szülés még mindig meglehetősen kellemetlen (és szükségességében vitatott) előkészületekkel indul, ahol a kispapák szerencsére még nem vívták ki a részvételi jogot - mint például a borotválás és a beöntés.

Amíg párunk átesik ezen a tortúrán, használjuk ki az időt, és állítsuk le kezünk-lábunk remegését, fogunk vacogását; mérjük fel a folyosót, várhatóan mekkora távot kell számtalanszor megtennünk a vajúdás alatt, hol találunk mellékhelyiséget - vagyis gyűjtsünk be minden olyan információt, amit csak begyűjthetünk. Csak hogy lefoglaljuk magunkat. Mert hogy szükség is lesz frissen szerzett tudásunkra, azt senki nem garantálja.

A szülőszobában

Túl az előzetes beavatkozásokon, hamarosan megérkezünk abba a szobába, ahol a kispapáknak szinte kötelező jelleggel három félelem uralja el a tudatát. Ha mostanra meg is győztük magunkat, hogy mindenki jobban fog járni, ha mégsem ájulunk el, még mindig marad a "nem bírom nézni, ahogy szenved a szerelmem, és nem tudok segíteni" (más típusú apukáknál a "soha többet nem fogom megkívánni, ha kiterítve látom") illetve a "minden csupa vér lesz, azt sem tudom, hova álljak, mit csináljak" tartalmú, minden józanságot háttérbe szorító kispapaszindróma.

Ezek legjobb ellenszere, ha apró, ám viszonylag könnyen megvalósítható feladatokat találunk ki és próbálunk teljesíteni. Így lefoglalhatjuk magunkat, ráadásul a nővérkék és szülésznők is koncentrálhatnak inkább életünk párjára, mint ránk.

Kezdetnek ott van mindjárt a szintidőre öltözés. Ennek lényege, hogy a magunknak adott időhatáron belül magunkra kell öltenünk egy műtősfiú jelmezét - vagyis mielőbb zöld papucsba, sapkába, köpenybe kell bújnunk. Ha ezt teljesítettük, megveregethetjük a vállunkat és a következő szintre léphetünk. (Azt ne várjuk, hogy más is megveregeti majd a vállunkat, de ez ne zavarjon meg minket.)

Ha abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy párunk áldását adta a szülés lefotózására vagy videózására, máris megvan a következő feladatunk. Operatőrnek lenni egyrészt azért jó, mert a vajúdás és szülés alatt van mibe kapaszkodnunk, másrészt ha érezzük a (hányinger, ájulás, stb.) veszélyt, a kamerára hivatkozva indokoltan hátrálhatunk pár lépést.

Ha nincs ehhez hasonló segédeszközünk, esetleg megpróbálhatunk párunk kezébe kapaszkodni - ebben az esetben azonban ne lepődjünk meg, ha a következő négy napban semmit nem fogunk tudni palacsintára lapított tenyerünkbe fogni. Ugyanis párunk is kapaszkodni fog. Belénk. Nagyon.

A vajúdás hosszától, valamint attól függően, hogy ez alatt az idő alatt felkelhet-e a kismama vagy ágyba kényszerül, a következő percekben-órákban több alternatívából is választhatunk. Általában a szívesebben fogadottak között van a kismama derekának, nyakának, talpának (minden porcikájának) masszírozása, arcának vizes kendővel való törölgetése, szóvivőség a nővérek és párunk között, illetve utóbbi minden kívánságának teljesítése. Kevésbé közkedvelt apai időtöltés ilyenkor bárminek az említése, ami magára a kispapára vonatkozik - elvégre nem miatta vagyunk most itt -, vagy arról tájékoztat bárkit is, hogy mindaz, ami abban az ominózus szobában éppen történik, "katonadolog".

Aztán hirtelen megváltozik valami. A légzések ritmusa, a tekintetek, a mozdulatok, a népsűrűség az ágy körül, és minden valami más dimenzióba kerül, mintha filmen néznénk magunkat és párunkat, néha lassított, néha gyorsított felvételen. Esetleg kiesik néhány pillanat. Mert ezt a néhány percet nem lehet leírni, akármennyire is az ember -az apa - agyába vésődnek. Ez az elmondhatatlan. Amíg felhangzik az első "oá" és az első "gratulálunk, apuka!"