A Babák című film rendezőjével beszélgettünk
Várszegi Viktória
2010. október 18.

Néhány nappal ezelőtt tartották a Babák c. film magyarországi premierjét - a díszbemutatón a különleges dokumentumfilm rendezője, Thomas Balmés is részt vett, ennek apropóján Márkus Deák Gábor, rádiós újságíró kollégával közösen kaptuk "diktafonvégre" a nem mindennapi alkotás megálmodóját. :)

M.: Négy országban forgatta a filmet, miért pont ez a négy ország?
Thomas Balmés: Egyrészt azért, mert ez a négy ország különböző viszonyt szimbolizál a technológiával szemben – konkrétan azzal, hogy az ott élő emberek mennyire "egyek" a gépekkel - másrészt, hogy lássuk a négy különböző ország, illetve világrész kulturális sajátosságait.

V.V.: A film nem ad választ, csak kérdez, folyamatosan rákényszerítve ezzel a nézőt, hogy véleményt alkosson, gondolkodjon. Látszólag nem ítélkezik, de nem bújik-e meg némi rejtett társadalomkritika a festői képsorok mögött?
Thomas Balmés: A film nem ad válaszokat, csak megmutat, kérdéseket vet föl, de nincsenek leegyszerűsített konklúziók. Pusztán elgondolkodtat, például azzal kapcsolatban, hogy amiben most élünk, az bizonyos értelemben halott - a kérdés az, hogy ebben a bizarr evidenciában akarjuk-e folytatni a létünket. Mindig meglepődöm például, amikor az emberek a pillanatnyi egzisztenciájukhoz igazítják életük nagy döntéseit, mondjuk "azért nem lehet gyerekem, mert kicsi a kocsim" - erre gondolok akkor, amikor arról beszélek, hogy amiben élünk, az kicsit halott. Lehetne másképp is csinálni!

Fotó: Várszegi Dóra

M.: Ha jól értem, akkor pont az európai jellegű civilizációk - szerintem ebből a szempontból Japán is európainak számít – élhetőbb alternatívája lenne a mongol és a namíbiai modell, ők talán meg pont minket, a "fejlett világot" szeretnék utánozni?
Thomas Balmés: Nem. Nem. Nem akarnak bennünket utánozni, sőt! Namíbiában számos olyan törzs létezik ma is, akik az ősi hagyományok szerint élnek, és kiegyensúlyozott, elégedett emberek, vagy itt van mindjárt a mongol család példája, akik korábban Ulánbátorban laktak, de nem szerették, visszatértek természetes közegükbe, hogy ismét állattenyésztéssel foglalkozhassanak. Annyi azonban bizonyos, hogy az amerikai és a japán minta az egész bolygót befolyásolja, úgymond az ő életmódjuk a követendő példa, működik az uniformizáció. Tegnap volt a Babák magyarországi díszbemutatója, szomorú, de ugyanazokkal a márkákkal, ugyanazokkal az üzletekkel találkoztam, sőt még a zene is ugyanolyan volt, mint eddig bárhol máshol, akár Tokióban is lehettem volna… Borzalmasnak, elviselhetetlennek tartom a globalizáció romboló hatását, és tulajdonképpen a filmem is ezeket a kérdéseket feszegeti. Biztató, hogy az Egyesült Államokban már létezik egy mozgalom, melynek tagjai, egyre kevesebb tárgyat használnak, rájöttek, nincs szükség annyi mindenre, legfeljebb öt-hat tárgy található a lakásukban, ők a visszafelé növekedés hívei.

Az volt az alapgondolatom, hogy az amerikai és a japán kisgyerekek egyfajta ellentéteként két olyan babát is bemutassak, akik nem ilyen körülmények között nevelkednek. Láttatni akartam, hogy a modern eszközöktől "megfosztva" is lehet élni, fel lehet nőni. Ezek a gyerekek elfoglalják magukat, érdekesnek találnak akár egy legyet vagy egy hangyát is, és meglepően hamar önállóvá válnak. Tulajdonképpen a boldogságról alkotott fogalmainkat boncolgatom a filmben - leegyszerűsítve: az a boldogság, ha mindenünk megvan, vagy létezik egy másfajta út is? Én úgy látom, hogy sokszor éppen az általunk nagyra becsült – használati/technikai - eszközök gördítik a legnagyobb akadályokat közénk, és lassan elveszítjük a kapcsolatot a szeretteinkkel, gyermekeinkkel, barátainkkal, rokonainkkal.

V.V.: Erről jut eszembe, jól láttam, hogy a japán kisbabának ringatógépe van?!
Thomas Balmés: Igen, ez ott nagyon divatos…

V.V.: A japán baba életkörülményei elég sokkolóak voltak, úgy éreztem, sokszor marad magára...
Thomas Balmés: Tulajdonképpen nincs egyedül, énekórái, táncórái vannak, inkább a kommunikáció hiánya a jellemző, ez sokkal rosszabb, mint a magány.

V.V.: A szereplők érdekelnének. Hogyan fogadták magukat a filmben, mit szóltak más kultúrák gyermeknevelési szokásaihoz?
Thomas Balmés: Mindenki nagyon sokat nevetett, fontos volt, hogy a film igazi vígjáték legyen. A mongolok igazán büszkék voltak arra, ahogyan a kisfiukról készült képsorokon keresztül kirajzolódik az "igazi" Mongólia - ahogyan ők mondták. A namíbiai családot szinte sokkolták a japán kislány életkörülményei, megdöbbentő volt a számukra, hogy milyen szűk terek között tölti mindennapjait; a japánok pedig a higiéniai viszonyoktól borzadtak el az afrikai képsorok láttán. Az amerikai szülők a térrel kapcsolatban megjegyezték, milyen jó, hogy ilyen tágas helyen nevelkednek más kultúrák gyermekei – le is vonták a tanulságot, hogy venniük kellene egy olyan házat, amelynek jó nagy kertje van. Sajnos pont a lényeget nem vették észre, azt, hogy állandóan túlstimulálják a gyermeküket, lekötik a figyelmét, nem hagyják békén, vagyis az általam tartott tükör nem minden értelemben működött.

M.: Melyik család volt a legnyitottabb, illetve a legzárkózottabb egyrészt a forgatással, másrészt a másik három kultúrával kapcsolatban?
Thomas Balmés: Fizikálisan az afrikai és a mongol család volt a legnyitottabb, ez összefügghet az őket körülvevő hatalmas terekkel, itt egyébként sokkal kényelmesebb volt forgatni is. Nem meglepő módon, kulturális szempontból az amerikai család bizonyult a legnyitottabbnak, a legzárkózottabb pedig egyértelműen a japán család volt.

V.V.: Milyen szempontjai voltak a szereplők kiválasztásánál, voltak-e olyan családok, akik nem vállalták a felkérést? Egyáltalán, milyen volt a kapcsolata a kisbabák szüleivel?
Thomas Balmés: Mind a négy családdal nagyon jó volt a viszonyom. Annak ellenére, hogy nem voltam állandóan jelen, teljesen befogadtak. Fontos volt, hogy mind anyagi, mind lelki értelemben kiegyensúlyozottak legyenek a szereplőim, illetve, hogy bizonyos módon hasonlóak legyenek, tehát az adott körülményekhez képest jólétben éljenek, mindent megadjanak a gyermeküknek, szeressék a kisbabájukat és persze egymást (!) is. Kezdetben volt egy ötödik család, ugyanis eredetileg öt gyerekkel akartam a filmet elkészíteni, de éreztem, hogy a pár pszichésen nem nőtt fel a gyermekneveléshez, így leálltunk.

M.: Melyik lett volna az ötödik ország?
Thomas Balmés: Panama.

M.: Tervezi, hogy nyomon követi a gyerekek sorsát?
Thomas Balmés: Lehetséges.

V.V.: Közel egy időben születtek a gyerekek, hogyan oldották meg, hogy minden fontos mozzanatnál jelen lehessenek, de főleg, hogyan érték el, hogy a szereplők annyira természetesen viselkedjenek, mintha a stáb ott sem lenne?
Thomas Balmés: Volt segítségem, Mongóliában és Namíbiában asszisztenseim is voltak. Az amerikai családban az apuka szintén a filmszakmában dolgozik, ő rengeteg jelenetet felvett, és a japán férfi is tudott segíteni. Maga a forgatás nagyjából négyszáz órát vett igénybe, az összes jelenet nyolcvan százalékát én készítettem, Namíbiában szinte egyedül filmeztem. Kéthetes időszakokra utaztam oda, olyankor rengeteg jelenetet felvettem, de mindössze egyetlen képsorral, történettel tértem vissza. Az volt a célom, hogy ne sok kis képsort rakjunk a filmbe, hanem csak egyet-egyet, olyanokat, amelyeknek elnyúló történetük, valódi tartalmuk van. A természetességre visszatérve, a gyerekek születésétől fogva jelen volt a kamera, számukra magától értetődő volt, hogy ott vagyok.

Fotó: Várszegi Dóra

V.V.: Nem lehetett nem észrevenni, hogy a film nagy része Namíbiában játszódik. Nekem személy szerint ez család állt legközelebb a szívemhez, talán Önnek, a rendezőnek is?
Thomas Balmés: Tényleg többet forgattam ott, de elsősorban a hely miatt. Az amerikai és a japán család két-két órákat engedett egyhuzamban felvenni, mondván a picinek pihenni kell, és sokkal kényesebbek voltak a személyes terükre is, amely tényleg jóval kisebb volt, mint a mongol vagy afrikai család esetében, mindez érthető.

M.: Milyenek a közönséggel kapcsolatos tapasztalatai?
Thomas Balmés: Eddig tíz országban mutatták be a filmet és még ötvenben fogják a jövőben. Az Egyesült Államokban több, mint ötszáz mozi tűzte műsorra, és hatalmas nézőszámot produkált - dacára annak, hogy ez egy elég befelé forduló nemzet, mármint abban az értelemben, hogy nem igazán utaznak külföldre, ráadásul talán ők a legmaterialistábbak, szemben például a franciákkal, akik sokkal kevésbé tárgyfüggők. Valószínűleg ez lehet az oka az USA-beli zajos sikernek.

M.: Sajnos a következő ötszáz kérdést, bár szeretnénk, nem mi tesszük fel, mert lejárt az időnk. Nagyon köszönjük a beszélgetést!
Thomas Balmés: Köszönöm én is!

Kérdezőtárs: Márkus Deák Gábor - Tollal.hu

Kedvcsináló: