Ti küldtétek: Noémi születésének története

2014. április 4.

Minden anya tudhatja, hogy az utolsó napok már nagyon nehezek. Lényegében az utolsó napon, május 28-án már nem csináltam semmit, ennek ellenére őrült fáradt voltam, mégsem tudtam aludni, már sehogy sem volt jó... Szomjas voltam, de inni nem akartam, mert akkor meg pisilni kell folyton, és másnap menni kell ctg-re is, szóval pihenni sem ártana. Éjjel fél egy körül aludhattam el, miközben azért imádkoztam, hogy kislányom ne akarjon még az éjszaka kibújni, várjon reggelig (a párom éppen az utolsó éjszakás műszakját csinálta). Fél három körül azonban arra ébredtem, hogy irtó erős fájdalom sugárzik a derekamból előre. Felkeltem, elmentem pisilni, mert a legtöbbször ez volt a probléma. A megszokott módon két csepp, semmi több! Viszont nem tudtam felállni mert jött még valami... ekkor már sejtettem, hogy ez az... ez az, amire 9 hónapon át vártam.

Persze óvatos voltam, többször volt már jósló fájásom, úgy 2-3 órán keresztül, de mindig elmúlt. Most azonban nem, 15 perccel később jött egy újabb fájás, és elkezdtem írni. Még le sem írtam, jött a következő... aztán fél óráig semmi. Végül 4-kor felhívtam a páromat, hogy fájásaim vannak, és ezek nem olyanok, mint eddig… nagyon erősek és a derekamból sugároznak. Megkérdeztem: "Ha úgy adódik, akkor haza tudsz most jönni?" Mire ő: "Kicsim, ez azért nem így működik, döntsd el, hogy menjek vagy ne, de örülnék, ha várnál még!" Köszi, mondtam magamban... döntsem el én??! Könyörgöm, mintha az ötödiket szülném. :) Közben megint jöttek a fájások, tudtam, hogy ebből kórház lesz, így elmentem letusolni. Elmosogattam, összepakoltam és leellenőriztem, hogy minden benne van-e abban a bizonyos a táskában. Elővettem a kiskönyvem, azt is beleraktam. Ezalatt, úgy 5 óra körül hazaért a párom, mert a főnöke azt mondta, jöjjön, biztos, ami biztos. Megkérdezte, hogy hívtam-e mentőt. Nem tettem, mert azt gondoltam, annyira összevissza jönnek a fájások, hogy lehet, ebből mégsem lesz semmi. Majd elmentem WC-re, és véres volt a bugyim… Na, ekkor hívtam a mentőt, ők pedig közölték, hogy küldik is az autót, mert ebből szülés lesz! Körülbelül 5:20-kor értünk be a kórházba, az éjszakás ügyeletes nőgyógyász vizsgált meg. Kiderült, hogy szűken egy ujjnyira ki vagyok tágulva, de a doki úgy gondolta, ebből még nem lesz semmi. Majd csináltak egy uh-t, amin majdnem elhánytam magam (itt már kezdtem nagyon rosszul lenni), ezután egy másik orvos közölte, hogy ő semmit sem lát, feküdjek fel ctg-re. Oké, legyen (közben azon járt az eszem, szegény párom kint van, azt sem tudja mi történik). Úgy voltam vele, fél óra, mint eddig, és már kész is. Na persze, fent voltam legalább egy órát a ctg-én, közben majd’ meghaltam, olyan fájásaim voltak… Ezután közölték, hogy ebből szerintük nem lesz semmi,de nem engednek haza, felvesznek gyermekágyra, mert másnapra írt ki az orvos (a kislányom tényleges születésének napja egyébként védőnői jóslás volt :)) Hát jó. Fél 8-kor átbattyogtam a párommal a másik oldalra. Szegény, nagyon fáradt volt… Mondtam neki, hogy a dokik szerint nem lesz semmi, de jó lenne, ha hozna nekem valami rágcsát, innivalót és újságot. Ő elment vásárolni, én meg nekiálltam kipakolni, miközben szenvedtem a fájásokkal, majd már a hányásokkal is.

Apukajelölt 8-ra ért vissza. Kimentem a cuccokért, amiket hozott nekem, majd rosszul lettem… Elkezdtem hányi, szóltam a nővérnek, hogy szerintem valami nem stimmel, mert nagyon rosszul vagyok. Megérkezett a nőgyógyász és arra kért, üljek bele a tolószékbe, elvisznek a vizsgálóba, megnéznek. Kiakadtam. Kilenc hónap alatt nem volt semmi probléma, most meg SOS vizsgálnak, hányok… nagyon ideges lettem. Felfeküdtem az ágyra, a doki elkezdett vizsgálni, majd megkérdezte: "Maga mit keres itt?! Ki vette fel??? Hogy lehetett ilyen hülye???" Válaszolni se bírtam, helyette kértem a vesetálat. Kicsit összeszedtem magam és megkérdeztem, hogy mi a baj, miért vagyok ennyire rosszul. Az orvos közölte velem, hogy 3 ujjnyira vagyok kitágulva, ha nem 4, ezért (tehát fél óra alatt majdnem 4 ujjnyit tágultam :)). Annyira erősek voltak a fájások, hogy ezt váltották ki belőlem. Tolószékbe vissza, át a szülészetre, közben a folyosón odaszóltam a páromnak: "Gyere Kicsim most már tényleg apa leszel!"

Nagyon kedves szülésznőt kaptam. Segített letusolni, átöltözni, felfeküdni, mert ezek már nem mentek, miután gyakorlatilag tolófájásokkal kerültem a szülőágyra. Kiderült, hogy epidurálra már nincs idő, mert mire hatna, addigra megszülnék. :) De kaphatok gázt, amitől jobb lesz. Mondtam, az jól jönne, mert nagyon fájt, és már toltam volna, de nem lehetett. Szóval kértem a gázt. Bár ne tettem volna, "remek volt" egy szívással két vesetálat töltöttem meg. Ezek után megmondtam a szülésznőnek: "Nóri, ezt vidd egy másik anyukának, nekem nem kell, mert erős hiány lesz vesetálból". 10-kor burokrepesztés történt, mert bár nagyon ki voltam tágulva, de nem folyt el a magzatvíz. Eltelt még kb. egy óra azzal, hogy szorítottam Apuka kezét, közben közöltem Nórival, a szülésznővel, hogy nyomnom kell, ő pedig azt, hogy ne nyomjak! Majd életem egyik legszebb mondata következett: Csilla, nyomhat! Mindent beleadtam. Tényleg, de már nagyon fáradt voltam, így a férfi nőgyógyász rásegített a kezével… Jöttek a fájások, nyomtam, de nem volt elég. Susmorgások, bennem meg aggodalom. Majd a következő fájásnál a fülembe súgta a párom: "ha nem akarsz császárt, akkor most nyomsz egy nagyot". Minden félelmem ez volt, úgy voltam vele, bármennyit szenvedhetek, csak ne vágjanak. Felkészültem, számoltam magamban és koncentráltam, minden utolsó apró sejtemmel erőt gyűjtöttem. Csak arra összpontosítottam, hogy a fejnek ki kell jönnie. Jött a fájás, nyomtam, a kislányom pedig a fél fejét megmutatta. Szóltak, hogy fogjam meg nyugodtan, hogy érezzem, ott van. Félve, de megfogtam! Rengeteg erőt adott. Innentől kezdve minden fájásnál erőt adott a tudat, hogy már mindjárt vége. 12:27-kor végre kibukkant a kislányom! Nem sírt... és elkapott az ideg, hogy mi a baj. Ez a legrosszabb, küzdesz, minden erődet beleadod, majd az, akiért szenvedtél, nem ad ki egy hangot sem. Közölték, hogy pár másodperc, csak ki kell takarítani. Majd eljött az a pillanat, amiért érdemes anyává válni, amiért érdemes a 9 hónapot végigcsinálni, minden jóval és minden rosszal. Eljött az a pillanat, amikor végre ott volt a karomban az, akit eddig csak  monitoron láttam és a bensőmben éreztem. Ott fekszik rajtam, sír, egészséges és foghatom! 52 cm és 3750 gramm boldogság volt ott az ölemben! És eljött a pillanat amikor azt mondhattam életemben először: családom van!

Mindenkinek ilyen gyors és csodálatos szülést kívánok, mert minden vesetál ellenére, és minden erős fájás ellenére, nincs szebb dolog, mint életet adni gyermekünknek, majd önelégült mosollyal ránézni a szerelmünkre, és azt mondani: lehetsz bármilyen férfi, lehetsz bármilyen erős, gazdag, bátor, hős egyet soha nem fogsz elérni, gyermeket szülni!

A szülést követően olyan boldogság okozta sokk volt rajtam, hogy miközben a nőgyógyász épp "helyreigazított", én a szülésznővel arról beszélgettem, mi volt a Dr. Csontban és a Grace klinikában, mert ő is nézi, és lemaradt, úgyhogy kitárgyaltuk a  legjobb részeket és a legjobb pasikat.

Mindent összevetve, bármikor megszülném Őt újra! :)

Beküldő: Csilla

Szívesen elmondanád Te is, hogyan született a kisbabád?
Írd meg nekünk! A szüléstörténeteket a szerkesztoseg@babasmamas.hu e-mail címre, illetve facebook-postaládánkba várjuk.

A cikk nem pótolja a szakorvosi vizsgálatot. A közölt tartalom mindössze általános tájékoztatás, nem használható egészségi problémák, betegségek diagnosztizálására vagy gyógyítására. Az adatok és információk, tanácsok felhasználása a felhasználó felelősségére történik. Kérjük, hogy egyes döntéseinek a meghozatala előtt szükség szerint kérjen közvetlen felvilágosítást az adott témában jártas szakembertől, annak érdekében, hogy az esetleges félreértések elkerülhetők legyenek.

Kapcsolódó cikkeink