Megsimogathatom a pocakodat? Egyébként ugye te terhes vagy?

A női test mindig is számos művészt inspirált csodálatos alkotások létrehozására. Ez ugyanaz a test, amely egyébként 9 hónapig otthont ad minden születendő gyermek számára. És ez ugyanaz a test, amelynek tárgyiasítására és áruba bocsájtására a leginkább hajlamosak vagyunk amióta világ a világ. Van, akinek ez fel sem tűnik, van, aki némán tűri, de a legtöbben egy egész életen át szenvedünk tőle. Vannak jobb és rosszabb periódusai ennek a szenvedésnek. A terhesség kilenc hónapja ebből a szempontból maga az Apokalipszis.

Az első trimeszter

 

Veled is megtörtént a csoda, kisbabád lesz. Amikor először megtudod, valójában még nem fogod fel. Csak nézegeted magad a tükörben, és máris egy új ember néz vissza rád onnan: mint, akit teljesen kicseréltek. A tested, az az ismerős test egyelőre pontosan úgy néz ki, mint ahogyan előző nap nézett ki, de valahogy mégis más, mert te már tudod, hogy ebben a testben nem vagy többé egyedül. Az elején általában az ember nem beszél senkinek a várandósságáról. Titok. A titoknak az őre pedig ti vagytok, ennek a kis zigótának a megalkotói. Aztán ahogy telnek-múlnak a hetek, a tested apró jelekkel adja a tudtodra, hogy ez a csoda napról-napra növekszik, és vele együtt te is. Az első trimeszter vége felé kezd eltűnni a derekad, a melleid megduzzadnak és a hasad nagyjából úgy néz ki, mintha éppen jól bezabáltál volna. A „szemfülesebb“ rokonok és barátok ekkorra már észreveszik a változást, de valószínűleg még nem mondanak semmit, csak összesúgnak a hátad mögött és a következőket mondják egyelőre csak egymásnak:- Szerinted terhes, vagy csak elengedte magát egy kicsit?- Ugye te is látod, hogy meg van hízva? –Na akkor itt is beindult a baba projekt? – Látom itt is jól telt a Valentin nap! Te pedig a legszerencsésebb ember vagy a világon, mert ezekről a hátad mögött zajló párbeszédekről mit sem sejtesz. Te még a tudatlanság boldog burkába burkolózva  élvezed, hogy féltve őrzött kincsed csak a tied és senki másé. Sokat nézegeted magad a tükör előtt, naplózod a változásokat és várakozol. Várod a megfelelő pillanatot, a szűrővizsgálatok eredményét, az első genetikai ultrahangot és a pillanatot, amikor az egész világnak elmondhatod: édesanya leszel. Ekkor még nem is sejted, hogy ez a várakozás milyen nyugalmas és harmonikus volt ahhoz képest, mint amilyen a másik két trimeszterben lesz. A sorsod egy életre megpecsételődött, és te még azt hitted, hogy addig volt csak nehéz női testben létezni, amíg a pesti éjszakában hazafelé botorkálva idegen férfiak füttyögtek utánad az utcán, ha ne adj isten fel mertél venni egy miniszoknyát.



 

A második trimeszter- Coming out

 

Elérkezett a várva várt pillanat, elmondjátok a családnak. A hír futótűzként terjed, az összes rokon tudni akarja a részleteket. Égnek a vonalak és ti hatalmas boldogsággal és egyelőre végtelen türelemmel válaszolgattok a bugyutábbnál bugyutább kérdésekre, a hasonlóan intelligens megjegyzéseket pedig elengeditek a fületek mellett: - Hogy történt? – Igaz a hír? – Szabad már gratulálni? – Mikor esett a nagy eset? – Már megint? – Hány gyereket terveztek? – Na ti aztán nem nyughattok! – Na ti aztán nem kapkodtátok el! – El tudom képzelni hányszor csináltátok, hogy összejöjjön! – Én már rég tudtam, csak nem akartam mondani! – És minden rendben van a picivel? –Tudjátok már a nemét? – És a nevét? – Tervezett baba vagy csak úgy becsúszott? – Na a te karrierednek is annyi! – A munkahelyeden már tudják? – Ugye eszel rendesen? – Ugye diétázol? – Ugye nem sportolsz? – Ugye sportolsz? 

A kezdeti lelkesedés hamar lankadni kezd. Amilyen boldogan újságoltad eleinte életed legfontosabb hírét, olyan gyorsan el is megy tőle a kedved. Ugyanis ahányszor elmondod valakinek, annyiszor ismétlődik ugyanaz a párbeszéd, ugyanazokkal a panelekkel, ugyanazokkal a hülyébbnél hülyébb megjegyzésekkel. Hamar megtanulod: hallgatni nem csak arany, de életmentő is.

Nézegeted magad a tükör előtt állva: most már azt látod a tükörben, amit az emberek arcáról is nap mint nap leolvasol: terhes vagy, de úgy igazán. Gömbölyödik a pocakod. Most már nem úgy nézel ki, mint egy jóllakott óvodás, mostanra már egyértelmű, hogy kisbabád lesz. A tested mintha úgy döntött volna, hogy külön utakon folytatná, és köszönőviszonyban sincs azzal a képpel, ami benned él(t) magadról. A melleid óriásiak, derekad nincs, igazából olyan vagy, mint egy olvadásnak indult hóember: három viszonylag diszkrét gömbből állsz és négy pálcikából. Répa orrod nincs és fazék sincs a fejeden, bár ebben néha nagyon is kételkedsz az alapján, ahogyan mindenki, de tényleg mindenki megbámul az utcán. Néha azt gondolod, hogy rajtad kívül senki nem vár kisbabát. Olyan vagy, mint az Ember gyermeke című sci-fi-ben a terhes nő: mintha te lennél az emberiség utolsó reménysége a fennmaradásért folytatott küzdelemben, te egy különleges kincs vagy, akiért Clive Owen a végsőkig képes volt harcolni. Akárhová mész, minden szempár rád szegeződik, valahogy minden figyelem rád összpontosul. De még mindig jobb a figyelő, de néma szempárok össztüzében létezni, mint az ismerősök és rokonok között. Egy idő után egyszerűen megérted, hogy mindenhol mindenki meg fog bámulni, de az idegenek legalább (egyelőre) nem beszélnek hozzád. Szereted ezeket az idegeneket. Néma kukkolók, akiknek nem tartozol magyarázattal, legalább nekik nem. 

Közben a rokonok és barátok bekeményítenek: - És mennyit híztál eddig drágám? – Hogy megy a szex terhesen? –Tudod, addig kell csinálni, amig meg nem születik a baba, mert utána többé úgyse lehet. – Pihensz eleget, csak mert évekig nem fogsz tudni, ha meglesz a pici? – Nem túl nagy a hasad? Nem túl kicsi a hasad? – Nincs szorulásod? – Kívánós vagy? – Nincs aranyered? – Nem fájnak a mellbimbóid? – Iszol eleget? – Ugye tudod, hogy kettő helyett kell enni? – Ugye tudod, hogy nem kell kettő helyett enni? – Láttad mekkorák a melleid? – Ugye tudod, hogy ez most életed legszebb pillanata? –El ne szalaszd!

Az ezekhez hasonló kérdéseket a végtelenségig sorolhatnám, de ugyan minek, hisz értitek. Szívás az egész. Szerencsére a második trimeszterben általában jobb erőben vagy, így  könyebb elviselni azt a mérhetetlen mennyiségű kellemetlen és túlságosan személyes megjegyzést és kérdés cunamit, amit az emberre rámérnek a jóakarói.

Ebben az időszakban valóban a legjobb idegenek között lenni, mert az idegenek egyelőre tartják a távolságot. Megbámulnak, de közelíteni és megszólítani még nem mernek. Egyelőre. 

Sajnos, ahogyan az lenni szokott, a jó dolgok hamar elmúlnak, így a második trimeszter is, és valahogy jóval rövidebbnek tűnik, mint az első és a harmadik. 




 

A harmadik trimeszter- Az Apokalipszis

 

Nem fogok hazudni, a terhesség harmadik trimesztere maga a földi pokol. A fizikai részét most nem részletezem, mert az önmagában egy külön téma, amiről majd legközelebb értekezünk bővebben. Most maradjunk csak annál a hatásnál, amit egy harmadik trimeszterében járó terhes nő  vált ki a külvilágból. 

Elindulni valahova a terhesség vége felé önmagában csúcsteljesítménynek számít, de ha még azt is hozzávesszük, hogy ott lenni valahol milyen megterhelő, felmerül a kérdés, hogy az ember mégis miért teszi ki a lábát az otthonából a terhesség utolsó harmadában. Hirtelen csak két ok jut eszembe, és azt gondolom, hogy nincs is több: egyrészt, ha valamit muszáj elintéznie, másrészt, hogy gyorsabban teljen az idő. Egy dolog biztos: azzal, hogy elhagyod a biztonságot  és nyugalmat jelentő otthonodat, olyan mintha aláírnál egy hallgatólagos beleegyező nyilatkozatot arra vonatkozóan, hogy téged bárki megszólíthat, bárki megérinthet és bárki megjegyzéseket tehet a testedre. Mostanra ugyanis a néma idegen kukkolók többé már nem némák. Nagyon is beszédesek: - Magácska ikrekkel terhes ugye? – Ekkora hasat én még nem láttam, biztosan nagyon nehéz lehet cipelni! – Hű de szép formás ez a pocak, megsimogathatom? – Jaj hát magának biztos fia lesz/lánya lesz, látszik a hasán! – Egyébként meg szabad simogatni? – Ó hát adjanak helyet a kismamának, látszik rajta, hogy mindjárt megszül, megsimogathatom? – Szegény, ebben a melegben/hidegben biztosan nagyon nehéz lehet kismamánk lenni! – Emlékszem, amikor én voltam terhes, na akkor még nem csináltak ilyen nagy ügyet a terhességből, mint most! – Jaj hát mindjárt beindul a szülés, látom a hasán, egészen lent van, egyébként megfoghatom?

A felsorolás most is a végtelenségig folytatódhatna, de azt gondolom, hogy értitek.

A várandósság végén az ember legszívesebben eltűnne a Föld felszínéről, vagy beülne egy sötét sarokba egy vödörrel a fején és csak sírna.



 

De miért kell ennek így lennie?

 

Néha arra gondolok, hogy azért, mert az társadalom számára képtelenség a nők testét szó nélkül hagyni, és ilyenkor  még inkább feljogosítva érzik magukat az emberek arra, hogy a bennük nem is olyan mélyen szunnyadó állatot szabadon eresszék. Hogy vajon miért, azt nem tudom, mert erre nem lehet  elfogadható magyarázatot találni. Minden kínszenvedés csúcsa pedig a folyamatos has tapogatás. Az emberek úgy tesznek, mintha ez a testrészed többé már nem is lenne kapcsolatban a testeddel, ezért úgy érzik büntetlenül lehet tapogatni. Mintha attól, hogy egy baba növekszik benned, ez a részed már nem is a te tested lenne, hanem valami gyógyító, energiát, fiatalságot, örök életet sugárzó Szent Grál, amit minden áron meg kell érinteni ahhoz, hogy a csoda másokkal is megtörténjen. 

Mondják, hogy a terhesség vége felé visszatérhet az émelygés és hányinger, ami az első trimeszterre jellemző. Szerintem ennek nem a gyomorsav lehet az oka, hanem az, hogy folyamatosan idegenek gázolnak bele az intim szférádba, fogdosnak, és jönnek hozzád túl közel. Hát nem elég, hogy folyton mindenféle vizsgálatra kell menni és állandóan különböző orvosoknak kell széttenned a lábad, még az utolsó utáni random idegen is meg akar érinteni?!

Mindenki nagyon kedves és támogató persze egészen addig, amíg a hallgatólagosan elfogadott szabályok szerint játszol. Abban a pillanatban, hogy két lépést teszel hátra, te leszel a hormonoktól túlexponált boszorkány, egy hisztérika. Amikor nem akarod kitenni a testedet az össze-vissza fogdosásnak, megjegyzések záporának, közbeszéd tárgyának, számkivetetté válsz, a társadalom első számú ellensége leszel.

 

Vállald fel! Ne legyél jó kislány! Amikor meglátod a két csíkot a terhességi teszteden, készülj fel a csatára és mondd utánam: Üdvözlégy Cézár, a halálba indulók köszöntenek! Nem változtak a játékszabályok: ez a test most is csak a TE tested. Az más kérdés, hogy kilenc hónapra kaptál egy bérlőt, de a bérleti jogviszony csak kettőtök között jött létre. A bámészkodók, barátok, rokonok nem szereplői ennek az ügyletnek, ezért (sem) tartozol nekik semmivel. Viszont tartozol magadnak annyival, hogy kiállsz magadért, és nem hagyod magad. Nem hagyod, hogy megalázzanak, hogy hozzádérjenek, hogy megjegyzéseket tegyenek a testedre és RÁD. Most az egyszer égjen benned a birtoklási vágy: te a sajátod vagy és senki másé. 

 

 

A cikk nem pótolja a szakorvosi vizsgálatot. A közölt tartalom mindössze általános tájékoztatás, nem használható egészségi problémák, betegségek diagnosztizálására vagy gyógyítására. Az adatok és információk, tanácsok felhasználása a felhasználó felelősségére történik. Kérjük, hogy egyes döntéseinek a meghozatala előtt szükség szerint kérjen közvetlen felvilágosítást az adott témában jártas szakembertől, annak érdekében, hogy az esetleges félreértések elkerülhetők legyenek.

Kapcsolódó cikkeink