Nőként és anyaként talán az egyik legnehezebb feladat önmagunk és a külsőnk elfogadása. A világ azt üzeni nekünk, anyáknak, hogy semmi nem változik meg a szülés és a terhesség után. Gondoljunk csak a babás reklámokra, ahol az újszülött babát pelenkázó anyuka úgy néz ki, mintha épp a Victoria Secret 2021-es bikini show kifutójáról ugrott volna csak be, hogy kicserélje a pelust. Ebben az írásban most arról az irreális képről lesz szó, ami bennünk él arról, hogy hogyan is kellene kinéznünk 1, 2 vagy több gyerek előtt, után vagy közben.
A társadalom álláspontja ebben a témakörben nagyjából két táborra oszlik; az egyik tábor folyamatosan azt sugallja, hogy bárhogyan is nézel ki, bárhogy is öltözködsz, úgy vagy csodálatos, ahogy vagy. Ez a csendesebb tábor. A másik, jóval hangosabb tábor pedig azt mondja, hogy ez hülyeség, a tökéletesség elérése a minimum követelmény. Mindkét tábortól függetlenül pedig az egész univerzum arra ösztönöz, hogy vegyél meg mindent is, hogy elérd a kívánt hatást. A különböző irányzatok között pedig igen nehéz eligazodni.
Kislány korunktól fogva mást sem hallunk, mint hogy: Fésülködj meg, öltözz fel rendesen, húzd be a hasad, ne egyél annyi édességet, mozogj egy héten legalább háromszor, ne igyál mást csak vizet, egyél sok zöldséget meg gyümölcsöt, húzd ki magad, ne röhögj hangosan, egyél csukott szájjal és egyenes háttal. Hát mit fog szólni az óvó néni, a tanító néni, a Karcsika, a nagyi és a 28. senki? Ezek a panelek pedig szépen, lassan, észrevétlenül beépülnek, és pár évvel később ott találjuk magunkat egy randin egy étterem teraszán három falat salátával és egy üveg szénsavmentes ásványvízzel . Természetesen a saláta felét kihúzott háttal, behúzott hassal és egyenes derékkal fél óra piszkálgatás után undorral félretoljuk. Aztán a sokadik randi után félszegen beleeszünk a partnerünk sütijébe, de akkor is csak valami morzsalékot szúrunk fel a desszertes villára. Ez így megy egészen addig, amíg gyerekünk nem lesz. Van, akinek már a terhesség is felér egy shakespear-i király drámával és folyamatosan azon töri a fejét, hogyan fog kimászni ebből a „slamasztikából“. Mi lesz, amikor megszületik a gyerek? Mi marad a testéből? Hogyan alakul vissza azzá a törékeny, tökéletes nővé, aki talán sose volt? Mindezt persze annyi idő alatt, mint amennyi idő alatt a Concorde fénykorában megtette a London - New York útvonalat.
Persze az sem segít sokat az ügyünkön, amikor Katalin hercegnő pontosan annyi idővel a gyermekei születése után, amennyi idő alatt a fent nevezett repülőgép célba ért, minden egyes szülése után kiállt a kórház ajtaja elé kezében az aktuális újszülött trónörökössel talpig sminkben, tűsarkúban, friss loknikkal és tökéletes manikürrel. Ott állt mosolyogva, légiesen, könnyedén és integetett az alattvalóinak. Mintha csak azt üzente volna: tegnap délután ötkor teáztam, ma szültem, holnap pedig lovaspoló meccsre megyek Vilmossal.
Kedves Katalin! Én bizony 86 kilót nyomtam, amikor bementem a kórházba szülni. Három napig ki sem jöttem onnan. A kórházi menü vizes zsemle volt darabos dzsemmel, és amikor végre hazamehettem, még pelenka volt rajtam. Hajat nem mostam két hetig, mert szülés előtt már nem bírtam lehajolni, utána meg ott volt az az óbégató kis csomag, akit próbáltam lebeszélni arról, hogy óbégasson, de nem sikerült. A zuhanyzás jó esetben minden másnap jött össze, általában este 8-kor, amikor már olyan arcom volt hogy, ha bárki is látott volna, simán összekevert volna az FBI által 10 legkeresettebb bűnöző listáján szereplők egyikével. Általában szuper dolgokat ettem; jó esetben volt időm még 6 előtt bekapni egy falat csokit, aztán átjött az anyósom, hozott tejfakasztó levest, amiben szerintem csak mindösszesen fél kiló liszt lehetett. Már legalább egy hete szültem, amikor természetesen még mindig nem fogytam vissza a terhesség előtti súlyomra. Cicanadrág és terhes poló volt a kedvenc szettem, és az aurámat sokszor átjárta a babahányás, tej és nyál triumvirátusából álló illatfelhő. Esténként sokszor gondoltam JLO-ra, Katalinra és az Instagram-on százezrek által követett mamikra , akik ugyan nem nyomtak le egy half-time showt a Super Bowl-on és nem is ajándékozták meg a királyságukat három darab trónörökössel, de fényes nappal tökéletes sminkben, tökéletesen összeválogatott designer ruhákban fújták a szappanbuborékot a tökéletes, kicsit sem koszos, élre vasalt ingű csemetéiknek. Arra gondoltam, hogy vajon aznap éjjel hányan sírjuk álomba magunkat, hogy mi nem ILYENEK vagyunk? Hogyan lehet a másik táborhoz csatlakozni? Egyáltalán akarok-e én abba a másik táborba tartozni, vagy inkább magamra imádkozom valahogy azt a régi farmeremet, amit még az egyetemen vettem? Szerencsére nem volt időm ezeken a kérdéseken sokat rágódni. Annál többször kezdtem azonban felfigyelni a barátnőim által elejtett egy-egy félmondatra: - Már hat hete szültem és a hasam még mindig kiáll, szerinted ez normális?- A kisfiam már 9 hónapos és még mindig nem tudom lefutni a szigetkört, most mi lesz velem? – Nézd milyen csíkos a hasam! Szerinted felvehetek én még valaha fürdőruhát? A válasz ezekre a kérdésekre egy kérdés, amit Szamár kérdezett Shrek-től úton Túl az Óperencián-ba: Ott vagyunk már? Csak ez a kérdés saját magunknak szól, amikor a tükör előtt, vagy este a kanapén, esetleg a zuhany alatt megbeszéltük önmagunkkal, hogy összebarátkozunk, megszeretjük magunkat. Oldalaktól, elméletektől és Instagram mamiktól függetlenül. Csak így, egyszerűen saját elhatározásunktól vezérelve. Ott vagyunk már?
