Egy édesanya éjszakája

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor – hagytam abba
a babázást, a legkeményebb munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
Instát lapozva, s Facebook videókkal.
Az, mit egész nap csináltam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem ezer el nem végzett munkám.
Meg más egyéb is. Például te.  Meg úgy minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok a lakásban, le-föl, hálóingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
én meg csak botorkálok, mint a részeg,
 és bambán a fejemből kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismertél engem annak idején, a lányt,
s ha emlékezni tudsz a
fizimiskámra, azt is tudhatod,
milyen szép volt egykoron ez a test,
amelyben most is lakom.
Tárt lelkembe látsz, mint más be az ablakon.
Testem elhasznált, de nagyon. A csíkjaim
függőlegesen feküsznek,
s megannyi apró ráncom kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó éjnek,
mert a mindennapos mókuskerék
taposott szét, úgy igazán.
Mellettem a cipőm, s ruhám,
nem csinos blúz, még csak nem is szoknya,
hanem egy lyukas farmer, az is teljesen agyon van hordva
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
Ruhám olyan, akár a ketrec.
Egy ébresztőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
Még mindenki alszik, mélyen és sután,
minden úgy van, mint majd százév után,
Reggel kezdődik előről minden, a sok kisgyerek vár a kakaóra,
s nem tudja senki,
 hogy ez az otthonunk-e vagy egy állat óla.



De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
ott minden úgy van, ahogyan volt rég.
Az égbolt olyan,
mint az életünk a gyerekek előtt volt.
Mikor rád vártam a Kossuth mozinál,
Bőrig ázva,
Egy nagy nyári zápor után.
Nem volt akkor még semmi és senki
Aki mostanság napi szinten borít ki.
Az anyád, a mosás, a gondok, a fekete felhők.
 Még semmi nem volt ott. Csak két fiatal, a kezdők.

Két fiatal volt, kéz a kézben,
az életük- még teljesen előttük
S nem láttak semmit. S most néznek engem, aki ide estem
 És nem értik kik ezek, aki lettél te, s én lettem.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy másodperc telt el azóta, hogy ott álltam veled,
s egy másodperccel később véget ért, ami el sem kezdődött,
 A gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is és láttam, ahogy átkarolsz szelíden,
Szeretettel és igazi vággyal hajolsz felém
Szemedben a vágy tüze pont úgy ég, mint ezelőtt ezerév.
Akkor egy fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
Mint mikor az, ki réges rég leszokott egy cigarettára újra rágyújt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a sok keserűség itt bent,
a szorongás bugyra jó mély
árnyékai közé, mint a függöny lengett a remény,
Lelkem fényárban úszott,
ahogyan éreztem ajkamom az egykori randi utáni búcsúcsókod
Előkerült a régi izgalom,
A drága érzés, hogy még mndig él
 a vonzalom.


s a boldogság, mint a csodás csilingelés, halk együtt kuncogás,
De akkor egy gonosz hang azt kiáltja: ez már kevés!
 És véget ért a csodaszép látomás.

Nem, nem! Még akarom látni! Ne menj el!Még nincs hajnal és nincs még reggel,

És biztosan tudom, valahol jó mélyen elásva, mint a holtak, ott él bennem a szerelmes gyermek, a fiú és lány
kik boldogok voltak.
 Hangosan zúg az orrszívó porszívó, szinte teljesen elnyomja a gyerek sikolyt. A gyerek orra egész éjjel, mint a vérzivatar

Ömlött és folyt,
S én ágyamból ezerszer keltem fel.
Mit keltem fel, hisz le sem feküdtem,
egész éjjel néztelek, ahogy alszol,
S azon meredtem, figyelmedet melyik évtizedben
Vesztettem el.
Az álom és valóság ez a furcsa pár.
Hihetetlenül megtévesztő a hasonlóság.
Álmomban minden majdnem úgy van, mint valóban,
Ahogy szerettél,
 S én szerettelek pár gyerekkel koábban.


A különbség csupán az, hogy szerelmed
Nagyjából és egészen
A pavlovi reflexnek felel meg.
A boldogságtól föl-fölkiabáltam álmomban,
Pedig tulajdonképpen le se feküdtem,
Tudatom teljesen ébren volt, ahogyan most is van.
Hogy folytassam így életem
Hogy látom mi van most,
 És ehhez képest mi volt régebben

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát megint reggel van
Pedig még mindenki az ágyban fekszik
Az éj éppen csak elvonulóban,
mennyi terhesség, óvodai ballagás,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
 s csak most tűnik szemedbe ez az égbekiáltó különbség?

Harmincöt,
jaj, harmincöt éve - szívem visszadöbben –
ráncaim is itt-ott egyre többen –
már harmincöt éve szunnyad bennem
ez a sok kétely és vágy, lelkemben megannyi szomszéd,
ki látja, hogy most könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
 Én rád még mindig vágyom, mint a lány a Kossuth mozi előtt, de most bölcsen.

Nézd csak, tudom, hogy nincs már miben hinnem, mint magamban
s hogy nem látod meg mi bánt, vagy ha baj van,
de pattanó szivem feszítve húrnak
Fohszkodni kezdtem ekkor magamnak,
annak, kiről nem tudja senki, hogy hogy van,
annak, ki (rég voltam) s nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
Talán bölcsebb vagyok, mert tudom,
Te vagy az, kit mindig is akartam.
mégis csak együtt indultunk útnak
És nem véletlen volt, hogy maradtam.
 



Lehet-e most harmincöt év és sok gyerek után,
Hogy vágyom rád mohón felnőtt nőként,
S te vágysz rám, mint apa és férj igazán?
Van-e boldogság, s mohó vágy
Ha a gyereksírás és a sok családi viszály,
 Úgy tódul be be az ajtón, hogy az már fáj?

Mosatlan edény, lakáshitel, számlák,
Óvodai fellépés, szülői értekezlet,
És megannyi hasonló csoda vár ránk.
 De mit ígérhet a jövő nekünk meg?

Mindig mondod: majd könnyebb lesz, meglátod!
Ilyenkor lenyugszom, de rettegek,
Mikor nem látod.
 És a félelem felhőjén lebegek.

Nem lehetne most könnyű és boldog?
Nekem nem kell sok, csak annyi,
hogy a kezemet megfogod.
 Életerő elixír lenne a mosolyod.

Fogd csak meg, ne félj,
Fogd a kezem, hisz itt nyújtom,
Nekünk is jár a boldogságra egy esély,
Neked adom egész önmagam, mert
 A boldogságodat mindennél jobban akarom.

Ennél többet senki sem adhat,
Fogadd csak el, hisz te is tudod,
Nálad jó helyen van, maradhat.
 Hisz önmagam veled volt mindig boldog.

De a kezem ne engedd el, sose ereszd,
Érezni akarom, hogy egy szív értem dobban
S egy kar átölelni sem rest.
És akkor tudom: az én helyem bizony mindörökre
 melletted van.

 

Spira Eszter
 

 

 

A cikk nem pótolja a szakorvosi vizsgálatot. A közölt tartalom mindössze általános tájékoztatás, nem használható egészségi problémák, betegségek diagnosztizálására vagy gyógyítására. Az adatok és információk, tanácsok felhasználása a felhasználó felelősségére történik. Kérjük, hogy egyes döntéseinek a meghozatala előtt szükség szerint kérjen közvetlen felvilágosítást az adott témában jártas szakembertől, annak érdekében, hogy az esetleges félreértések elkerülhetők legyenek.

Kapcsolódó cikkeink