A fájdalom állomásai

Először a tagadás jelenik meg; fásultnak és kiüresedettnek érzik magukat a párok, nem akarják tudomásul venni, hogy mi történt velük. A bénult állapot harag követi; másokat vagy önmagukat, de nem ritka, hogy egymást okolják a szülők, amiért baj történt. Tény, hogy sokszor nem derül ki, mi lehetett a vetélés kiváltó oka, "felelős" pedig végképp nincs. Magyarázat hiányában a nők többsége önmagát hibáztatja, és erős bűntudatot érez a baba elvesztése miatt. Az "alkudozás" periódusában megfogadják a szülők, hogy minden ugyanúgy lesz, mint azelőtt. Az elhatározás persze kudarcba fullad, hiszen ugyanúgy már nem lehet soha többé… Ez utóbbi érzés tudatosulása erős depressziót válthat ki, mindez azonban a gyógyulási folyamat része, a gyász természetes velejárója, ami egyre közelebb visz az utolsó állomáshoz, a veszteség tényének elfogadásához.

Néhány tanács…

• Kérjünk segítséget a hír tudatásában. Ha túl korainak érezzük, hogy beszéljünk a vetélésről, vagy tartunk a többiek reakciójától; kérjük meg egy rokonunkat, barátunkat, mondja el helyettünk a történteket.
• Ne vegyük szívünkre a kommenteket… Nem mindenki érzi át a vetélés okozta érzelmi veszteség súlyát, előfordulhat, hogy egyesek olyan félresikerült mondatokkal próbálnak vigasztalni bennünket, mint "ne aggódj, bármikor próbálkozhattok újra" vagy "fiatalok vagytok még", stb. Mindez nem jelenti azt, hogy mások érzéketlenek lennének, pusztán nincsenek tudatában annak, milyen lelki megrázkódtatás egy baba elvesztése…
• Segítsünk a megértésben. Ha képesnek érezzük magunkat rá, "tanítsuk meg" a számunkra fontos embereknek, mit jelent átélni egy vetélést. Javasoljuk például, hogy olvassanak könyveket a témában, esetleg ajánlhatunk is egyet.
• Ne kérjünk bocsánatot a fájdalmunkért. A gyógyulási folyamat alatt sokszor – persze a legnagyobb jóindulat mellett – azt sulykolják körülöttünk, hogy tegyük túl magunkat a történteken, viszonyuljunk úgy az élethez, mint azelőtt. Ne érezzük azt, hogy eleget kell tennünk ezeknek az "elvárásoknak"; a fájdalom normális reakció, ne hibáztassuk magunkat azért, ahogyan érzünk. Az élet nem folytatódhat ugyanúgy, mint azelőtt…
• Keressünk támogatást. Segíthet, ha beszélgetünk valakivel, akinek már van hasonló tapasztalata.
• Szakemberre is szükség lehet…
• Kérjünk segítséget a háztartáshoz. Időre lesz szükségünk a fizikai és érzelmi gyógyuláshoz, a rokonok, barátok segíthetnek enyhíteni napi kötelezettségeinken.
• Ne szégyelljük érzéseinket. A vetélés után valószínűleg nehéz lesz elviselni a közelünkben azokat az ismerőseinket, akik gyermeket várnak, vagy épp a közelmúltban született kisbabájuk. Ha átmenetileg túl fájdalmasnak érezzük a velük való találkozást, ne látogassuk meg őket. Mondjuk meg, hogy továbbra is kedveljük, szeretjük őket, de nehéz időszakot élünk, nehéz most találkoznunk bárkivel is. (Egy-egy meghívás elfogadása előtt, mindig gondoljuk át, hogyan érintenének bennünket bizonyos szituációk pl. az esti fürdetés.)